1971-ben meglehetősen borúsan mutatja be a Nyugati-pályaudvart a Tükör riportere. Éppen az idén újul meg az pályaudvar, jövőre ha elkészül megnézhetjük, hogy mi maradt meg az ötven évvel ezelőtti dolgokból.

Egy forintért enyém ez az üvegcsarnok. Amikor a tányérsapkát, karszalagot viselő kapustól peronjegyet kérek, meglepődve néz rárn. Ritka vendég lehetek. Előveszi a tömböt, letép egy cédulát. A szabályok szerint utast váró, utast kísérő e jegy nélkül nem léphet be a Nyugati-pályaudvarra.
— Hányadik jegyet adja?
— Az elsőt — mondja a kapus, de nem biztos, hogy komolyan beszél. Tíz forintból nem tud visszaadni. Üres a kassza, a zsebéből kotorássza a pénzt.
Márványtábla hirdeti: százhuszonöt évvel ezelőtt innen indult az első gőzmozdony Vácra. Idén ezt a vonalat is villamosították. A Nyugati-pályaudvar viszont olyan mint amikor egy öregasszony forró nadrágot húz és műszempillát ragaszt. A kort nehéz eltitkolni.
De tisztálkodni azért lehetne: követ mosni, peront felseperni, padokat letörölgetni, üveget fényesre dörgölni.
Nagyon kevés a pad. És az a kevés is foglalt. Némelyek alvóhelynek használják Olyanok, akik se nem érkeznek, se nem indulnak. Végigsétálok a peronon. A hangszóró valamelyik vonat érkezését jelzi. Hogy melyiket azt nehéz kitalálni. Az utasok ebbe már régen belenyugodtak. Kérdezgetnek, érdeklődnek, nézelődnek. Melyik a C vágány, honnan indul a szolnoki?

Könny, zsebkendő lobogtatás. Találkozások és búcsúk. Egyensapkás, alacsony férfi nyeles lapáttal, seprővel közlekedik. Egyik cigarettacsikket besöpri, másikat otthagyja. Nem jövök rá a szisztémára: melyiket viszi, melyiket hagyja. Apró papírdarab a lapátra kerül, almacsutka marad, ö az egyetlen „takarító közeg” ezen a nagy pályaudvaron.
Bódék, fülkék, táblák. Elsősegélyhely, ügyelet reggel nyolctól—este nyolcig. Ha valaki este fél kilenckor lesz rosszul, azt az ügyeletes tiszt veszi gondjaiba.
Férfi fodrászműhely. Női nincs. Trafik. Telefonérme nincs. Telefonkészülék: szerelés alatt. Automatabüfé: halászlé nincs, meleg kakaó van.

Elsőosztályú étterem, esti cigánymuzsikával. Negyedosztályú büfé, főttkolbászzal és mustárral. Átmenet nincs. Fehér abrosz és piszkos pultok. Csokornyakkendős pincér és mocskos köpenyű nő, amint kézzel dobálja a forró vízbe a kolbászt.
IBUSZ helyiség a szokásos átépítéssel, felfordulással, bezárt WC-ajtóval. Információ, mosolytalan nőkkel. Csomagmegőrző automaták figyelmeztetéssel: „bánjanak vele kíméletesen”. Kultúrváróterem figyelmeztető táblával: enni, kártyázni, énekelni tilos! Természetesen esznek, kártyáznak, énekszó nem hallatszik. De mi benne a kultúr? — Valamikor itt kultúrát akartak adni az utasoknak a várakozási időben. Televíziókészülék is volt, ha jól tudom.
Rengeteg újság. Az automaták csak új kétforintosokkal működnek. De hol lehet kétforintos szert tenni? Sehol! Az újságos ad, szívességből. Kánikulai hűsítő kendő a trafikban nem kapható. Viszont van vermut, konyak, kaszinórum. Az üdítőital felirat alatt bor, sör, pálinka. Grillcsirke felirat, csirke nélkül. Celofánba csomagolt szalámis zsemle. Gyümölcs nincs. Mosdó nincs. — Ivóvízcsapok vannak, ott lehet mosakodni is.
Vonatok indulnak, vonatok érkeznek. Az utas álmai között szerepel egy tiszta kisterem, hálóhelyekkel. A faluról először Pestre ruccanó nem indul neki az éjszakának. A világot látni akaró fiatalember nem csavarog az utcán, nem ismerkedik, nem szerez „barátokat”. De hol van ez még? És lesz-e valamikor?
Kap-e majd egyszer az érkező utas azonnal taxit?

Van viszont virágosbódé, művirágkoszorúkkal. Táblára krétával írt ákombákomok: a vonat ötven percet késik. Figyelmeztető táblák: mit nem szabad. Büfékocsi, narancsszörppel, a műanyag pohár ára ötven fillér.
A vonatjegyeket már nem szedi el kilépéskor a szigorú őr. S a pályaudvar közvetlen közelében cipőt lehet tisztítani.

Bende Ibolya

Tükör 1971