Kamaszkoromban minden könyvét úgy olvastam, mint gyerekként Vernét, aztán Jókait, Mikszáthot: egy ültő helyemben, sokszor reggelig. Szerettem a történeteit; az „Egyszer volt szerelem" lopta a szívembe Sopront, amit azelőtt sose láttam; a „Ködlámpa", a „Légszomj", az „Ördög a falon" és a többi regény elbukó-feltápászkodó hősei engem is formáltak, gazdagítottak.
Már akkoriban hallottam ugyan, hogy „gyanúsan” sikeres, az ilyennek semmi keresnivalója a Parnasszuson. „Jobb körökben” illő volt fanyalogva ejteni a nevét. „Lektűrt” ír, „kommersz”, ma is ez a „szakértők” mintaszövege. Több mint tízmillió példányban vettük meg eddig a könyveit, ez a tény talán érdemel némi figyelmet. Ilyen sok műveletlen, rossz ízlésű tagja lenne az olvasók „táborának”?
A sors úgy hozta, hogy fiatalemberként, kezdő újságíró koromban összefutottunk szűkebb hazájában, Zalában. Megismerkedtünk, s első beszélgetésünk után „Napjaink Jókaija” címmel írtam is egy ügyetlenke dolgozatot róla a megyei lapban. Nem örült neki, ma már megértem. Az embert bárki bánthatja, bírálhatja, de akárki ne veregesse meg a vállamat. .. Azóta gyakran beszélgettünk, ám soha többé eszünkbe sem jutott, hogy eszmecseréinket interjúkká, pódiumbeszélgetésekké szidolozzuk. Most mégis rábeszéltem.
Mert megjelent a 25. regénye.
- Nincs jubileum - húzódozott. - Nincs semmilyen „alkalom”, ami szót érdemelne. És nem is szeretem az „évfordulókat", az úgynevezett kerek számokat, semmi jelentőségük.
-Csakhogy ez a könyv más, mint a korábbi huszonnégy!
- Már olvastad? Az más! És miért lenne ez a könyv más mint amit eddig írtam ? Szerintem nem az!
- Akkor mégiscsak van miről beszélnünk, nem igaz?
így történt, hogy hajlandó volt „hivatalosan” is szóba állni velem.
Mindezt azért bocsátottam előre, hogy tisztázzuk: nem vagyok „pártatlan”, talán objektív sem. Nem vagyok hivatásos kritikus, se riválisa, se ellensége, a barátja vagyok. Ne tessék tehát fenntartás nélkül olvasni ezt a beszélgetéspárlatot, s aki nem szereti „a” Szilvási-féle irodalmat, máris lapozzon tovább, nincs harag.
- Mindig a jelenről írtál. Mai történeteket olvastunk tőled, önmagunkkal találkozhattunk a regényeidben, mindennapi kisebb-nagyobb gondjainkra igyekeztél választ adni. Legfeljebb a közelmúltba kalandoztál néha, ha jól tudom, a „Csillaghullás", az „Apassionata" kivételével nem is írtál a vízválasztó előtti, a második világháborút, a felszabadulást megelőző időkről.
- Ebben a korban élek, ezt az elmúlt ötven évet ismerem „személyesen ”, ez lelkesít, ez izgat, ez ingerel. És elsősorban a kortársaimnak szerelnék hasznára lenni.
- És az utókor?
- Majd a helyemre tesz. Ha igazat írtam, használható „fényképek" maradnak a regényeim az életünkről, ha torzított a „szemüvegem ", kiselejteznek. ez magánügy, részletkérdés. Én nem az irodalomtörténet. nem is a jövő alkalmazottja vagyok.. Sose akartam „nagy író" lenni, a magam módján az ország építésében veszek részt, nem a saját szobromat próbálom farigcsálni. Nemigen járok író-olvasó találkozókra. csak ha elkerülhetetlen. Nem sopánkodok amiatt, hogy a könyveimet nem reklámozzák. Nem veszek részt belterjes irodalmi vitákban, „hagyományos" regényt írok., mert nem érdekel maga az irodalom. Nem is pózolok, nincs „üzenetem”, amit gondolok, azt ábrázolom, kimondom. a magam „lektűr" módján. nem osztogatok tanácsokat a politikusoknak, a gazdasági szakembereknek. Csak azt csinálom, amit szeretek, amihez — azt hiszem
- értek. Én tényleg komolyan gondolom, hogy mindenki „hős", mindenki legalább egy regény főszereplője lehetne. Mert mindenkinek döntenie kell, mit akar, hogyan él, merre megy, és ez nem megy „regénybe kívánkozó " csatározások nélkül. Én a „hőseimmel" példákat mesélek., követhető és vitatható példákat, s nem „biztos" igazságokat hirdetek. A saját érzéseimet, tapasztalataimat fogalmazom meg, és eszembe se jut azt állítani, hogy mindenben igazam van. De annyit talán használok, hogy az olvasóim is elgondolkodjanak. s netán jobban döntsenek, hogy mit akarnak csinálni az egyetlen életünkben, itt és most, hogy merre akarnak-tudnak menni. Igaz „riportképeket" akarok készíteni az életünkről, és a mai kérdések¬re mai. használható válaszokat igyekszem fogalmazni.
- Most mégis „idegen” terepre, a múltba kalandoztál. A „Jegenyék” című családregény első kötete, „A bojnyik" 1867-ben, a szabadságharc bukása, a kiegyezés korában kezdődik... Mi közünk Jegenye fához, a pásztorlegényből betyárrá kényszerült parasztgyerekhez, az őt üldöző nemes vármegyéhez, a múlt századi torzsalkodásokhoz, reménységekhez? Mit ad, mire felelhet nekünk az ő bukdácsolásuk, mit kezdjünk velük?
- Egy kis türelmei kérek:. Még nem tudhatom, hogy négy, öt vagy tíz kötetből áll-e össze ez a „család-regény". Most is magunkról, a jelenről írok, de vissza kellett lapoznom. Ha az ember úgy érzi, hogy eltévedt, hogy nem tudja, hol van és merre kell továbbindulnia, s ha nincs pontos térképe az előtte álló útról, meg kell állnia. Ilyenkor vissza kell nézni, tájékozódni kell.
- Elbizonytalanodtál?
- Mint mindenki. Nem tréfa az, amit a politikusok is, a gazdasági szakemberek is, amit valamennyien mondunk, érzünk: válság van. Nem csak gazdasági válság, nem csak infláció. Általános értékválság van, összetorlódtak a tévedéseink. A tegnapi, tegnapelőtti igazságokkal nem tudunk mit kezdeni, újabb és újabb reformokkal kísérletezünk, ködös, bizonytalan útszakaszhoz érkeztünk. Olykor az orrunkig sem látunk, tapogatózunk, botladozunk.. A múlt ismerete, megértése nélkül a jelent nemcsak érteni, vállalni se lehet.
- És a választ az íróknak kell megtalálniok? Az irodalom feladata, hogy kijelölje a követendő utat?
- Szó sincs róla. Annak ellenére nem írók és költők dolga ez, hogy a magyar irodalom mindig is részt kért a politikából, s ma is azt képzeli néhány íróember: ha ő lenne .felelős" poszton, jobban tudná, mit kell csinálni. Nem igaz, a legnagyobb író-költő is amatőr politikus, dilettáns szakember lenne. Ezzel nem azt mondom, hogy nekem és mindenkinek. aki sok-sok példányban kifejti, terjeszti a gondolatait, távol kell maradnunk a politikától. Dehogy kell, nagy a mi felelősségünk, sok a tennivalónk. A magunk posztján a saját műfajunk keretei között. Világéletemben vallottam, hogy ki-ki a saját dolgát igyekezzék tisztességesen, rendesen elvégezni, s ne másokra mutogasson.

- Azt kérdeztem, miért „lapoztál vissza”, miért kezded ezt a napjainkig ívelő családregényt éppen a kiegyezéskori Magyarországon?
- Sok oka van ennek. A legfontosabbakat említem. Ez a nagyjából 125 év áttekinthető, a legtöbb fiatal is sokat tudhat róla a papáktól, a nagypapáktól, a családi szájhagyomány által közvetített „mesékből". Az én nagyapám, aki jobbágyősök parasztivadéka volt, s ácsmesterként bejárta a fél világot, itthon pedig mindenféle emberrel kapcsolatba került, sokat mesélt gyerekkoromban erről a közelmúltról. Neki köszönhetem egyébként, hogy „otthon" vagyok a háború előtti, a „békebeli" Magyarországon és érzem a 19. század végi Magyarország hangulatát is. Ha nem így volna, legföljebb tanulmányt írhatnék, regényt aligha. Aztán: a kiegyezés sorsforduló volt, s ennek az időszaknak - továbbmegyek: főszereplőinek - értékelése meglehetősen egysíkú, sok tekintetben igazságtalan is. Nyilván nem egy-egy regény, nem is egy író dolga, hogy Kossuth, Görgey, Deák Ferenc s a többiek valóságos erényeit- tévedéseit újra mérlegelje, de itt az ideje, hogy a megkövesedett címkéket - Kossuth „apánk", az „áruló" Görgey, a „kiegyező" Deák,, mint a „haza bölcse" és a többi - legalább megkérdőjelezzük. A kiegyezés után az én hitem szerint óriási lehetősége volt a nemzetnek, amivel nem tudott élni, amit elszalasztott. S azóta nem egy ilyen lehetőséget elpuskáztak őseink. Ezt akarom megírni, az egymásra torlódó tanulságokat szeretném felsorakoztatni. És a csoda megfejtését megközelíteni, hogy mi a titka annak: minden baj, tévedés, tragédia ellenére: élünk, itt vagyunk. Mintegy bizonyítva azt is, hogy semmi okunk most jajgatni, voltunk sokkal nehezebb helyzetben is.
- Vigasz?
- Tanulság! Sok tanulság! S a legfőbb: az ország vezetői korábban sose tudtak mit kezdeni a lehetőségekkel. a „nemnek", az okos emberek csak „levonták" időnként a következtetéseket és aztán ki-ki vérmérséklete szerint mosta kezeit, főbe lőtte magát, emigrált. A nép viszont itt maradt, kínlódott, nyomorgóit, kiegyezett, újra és újra talpra állt. Nem verte a mellét, nem magyarkodott határainkon túlról, ha nem küzdött. Ezért választottam a Jegenye család, egy parasztdinasztia történetét, a többiek mind mellékszereplők. Ők a századforduló szociális mozgalmainak is résztvevői lesznek, őket küldi a császár az első világháború frontjaira, ők lesznek a 19-es vörösök hátországa, őket nyomorgatják Horthy kakanollasai, s ők mennek a Don-kanyarba, bújnak pincébe és alakítanak termelőszövetkezetet, mennek a gyárakba a felszabadulás után . . .
- Hőseid tehát nem „a” hősök.
- Hősök, áldozatok, hagyjuk ezt. Engem a nemzet érdekel, a „közkatonák", akik hősök is, áldozatok is, akiknek egyetlen útjuk van: az élet.
- A Jegenye család történetét írod. Itt, az ablakodból éppen jegenyéket látsz. Magasra növő, semmirevaló fák, nincs termésük, árnyékot se adnak.
- Csak az utat mutatják. Tudod, a jegenye: útjelző, tájékozódási pont. Magányosan elszórt tanyák mellé ültették régen és az utak mellé. hogy éjjel, ködben se tévedjen el, aki elindul. Lehet, hogy az ablakomból látható fákról jutott eszembe, nem tudom, de felvállalom: ha visszanézek a jegenyesorra bízhatok abban, hogy ők eligazítanak, megmutatják, hogyan és honnan jöttünk. És akkor talán ráérezhetünk, hol vagyunk, merre kell menni, hol, milyen utak mentén érdemes kinőniük a jövő jegenyéinek.

SZÁNTÓ GÁBOR