A tanácsházán a rolót rég lehúzták, a téesz irodán ilyenkor már legfeljebb csak a takarítónők serénykednek, teljesen ránk esteledett, sehol egy lélek.
— Hol álljunk meg? — kérdezi Gyuri.
— Ahol embert látunk.
Az Ady utca vége felé a sötétben egy hadaró beszédű, mindazonáltal roppant készséges fiatalember a tűzifát rendezgeti. Nyilván már akkor is öreg este lehetett, amikor meghozták, aztán sebbel-lobbal a ház elé hajigálták.
— Ezekben az új házakban kik laknak? — tudakolom.
— Tagok. Áfész-tagok és téesz- tagok. Én is téesztag vagyok, feleségem meg áfész-tag. Apósom is tag, anyósom is tag.
Elnézek mellette, az estében a mészszagú csendességben egy közeledő autó fényszórója Rosszabb idő óta téglahalmokat, sóder-dombokat és itt-ott elárvult betonkeverőket világit meg. A kép egyértelmű: saroktól sarokig építkeznek. Zavartan hallgatok: „tagok”. Az zavar, hogy nem értem, mit akar ezzel mondani. Tanácstalan vagyok. De amit most még nem tudok, nem tudhatok, arra másnap magamtól rájövök. Ez a fiatalember úgy véli, ha kijelenti az új házakban mindenütt „tagok” laknak, akkor ezzel az égvilágon mindent megmondott.
A községhez közelebb kerülve, több embert megismerve, megtanultam: Újpetrén a tagsági viszony erkölcsi kategória és magyarázat a kézzel fogható, a szemmel látható javuló életnívóra.
Tagnak lenni tehát annyi, mint egy hús- és gabonagyár résztulajdonosának lenni.
A téesz újságjában Zeier Béla háztáji főágazat vezető kifejti: „A háztáji főágazat 1982-ben legeredményesebb évét zárta a termelőszövetkezet fönnállása óta. 47 945 000 forint árbevétellel dicsekedhet, több mint nyolcmillió forinttal túlteljesítve a tervet. Vegyük még ehhez hozzá, hogy a 13 község határában gazdálkodó újpetrei Petőfi Tsz a tagoknak tavaly kifizetett 37 millió forint munkabért, s noha arról nincs nyilvántartás, hogy a milliókból mennyi esik Újpetrére, egy dolog bizonyos: a kereset, a bevétel meg kell, hogy látszódjék, ha nem herdálják el akkor abból előbb-utóbb családi ház, bútor, autó, üdülő, tehát vagyon lesz mindenképpen.
Hát igen. Életemben először ma este Pécsről keveredtem Újpetrére, egy jegyzetfüzettel és a Hungaro Hotels idegeneket eligazító laptérképével a kezemben. Az utóbbit a Hotel Pannónia előzékeny portáján kaptam, használjam egészséggel. Használom. Újpetre alatt félkörben Máriagyűd, Siklós, Villány, valamivel lentebb Beremend. Ide már néhány lóugrás a déli határ, Eszék sincs túl messzi s kicsiny hazánknak ebben a mediterrán csücskében néha rekordtermést ad a füge. Baranya megye térképét böngészgetve végig azon törtem a fejem, lehetett-e nekem valaha újpetrei ismerősöm? Mintha lett volna. De hol? Katonaságnál, kórházban, IBUSZ- úton? Még régebben a technikumban? Hiába, nem jut eszembe.

Újpetre. A régi lexikonokban még Rácpetre A harmincas évek első felében 1933-ban magyarosították Újpetrére, s ez a névváltozás márcsak azért is meglepő, mert ebben az időben a község tiszta német község, ennélfogva stílusosabb lett volna Svábpetrére keresztelni.
A faluból soha ki nem mozduló, a külvilággal semmiféle kapcsolatot nem tartó asszonyok a magyart nem, vagy csak törve beszélték, de nem is volt rá szükség, hogy beszéljék, mivel egymással kizárólag az anyanyelvükön érintkeztek. Negyvenöt után a kitelepítés során mindössze 25 házban maradt meg a régi tulajdonos. Délről, északról, keletről „új honfoglalók” érkeztek, úgyhogy Újpetre rövid idő alatt kevert, vegyes nemzetiségű község lett: gyakori a vegyes házasság és a svábság kiváló tulajdonságai — a beosztás, a rendszeretet, a munkában a kitartás, — lassan a jövevényekbe is beépülnek. Szépen karbantartott házaival, napsütötte udvaraival, tiszta gangjaival olyan ez a község, mintha kiglancolták volna. Bari Jánostól meg is kérdeztem: „Maguknál búcsú lesz?” Lesz, persze, hogy lesz, de nem most hét végén, hanem majd Imre-napkor, november ötödikén.

A fiatalember látva elbambulásomat, gondterhelten kérdezi:
— Valami baj van?
— Dehogy. Csak miközben magára figyeltem, szüntelenül azon járt az eszem, milyen Újpetre vagyoni helyzete.
Meghökken.
— Mije?
— Vagyoni helyzete.
Töpreng.
— Tűrhető — szólal meg végül — de ne feledjük, minálunk szakadásig dolgoznak az emberek. öt-hat órát alszunk, a többi munka. Ezzel remélem mindent kifejtettem — karjait széttárja. Különben ő csak félig helybeli. Nősüléssel került Újpetrére. Mit mondhat még? Mentőötlete támad, laknak itt mások is, három-négy házzal odébb például Kurucsaiék, a férj téesztag, felesége áfésztag, ők helybeliek, szívesen átkísér hozzájuk, errefelé nem a tyúkokkal szokás nyugovóra térni, nyilván tévéznek, de talán még a vacsorával se végeztek.
Gyerünk Kurucsai Lászlóékhoz. A család éppen a vacsorát fejezi be, a két fiú teát kér és visszavonul a gyerekszobába. „Mi még együtt aludtunk a szüléinkké!” — mondja felémfordulva Kurucsai László, felesége meg szíves háziasszonyként a váratlan vendégeknek gyorsan terülj asztalkámot varázsol s amíg a kolbászt, a hurkát, a disznósajtot szeleteli, egyre hangoztatja: „Ez a legkevesebb.” Istenem, ennyi finomságért a felszabadulás után, a cserevilágban két aranyórát adtak volna. A cserevilágról Kurucsaiék természetesen tudnak, persze személyes emlékük nincs, nem is lehet, akkor még nem éltek. A harmincnégy éves férj téeszkőműves, egy évvel fiatalabb felesége csakugyan áfész-tag, fizikai munkásként kezdte, a hetvenes évek végén leérettségizett, feljebb, egyre feljebb, jelenleg az áfész bérügyi csoportvezetője. Életrevaló, talpraesett fiatalasszony.

Asztalhoz ülünk, s dicsérjük a böllért, a szájaízét. Kiderül, maga a házigazda a böllér. Tudományát legénykorában, még otthon, a szülői házban tanulta. Édesapja nyugdíjas téesztag, jószághoz értő, jószágszerető parasztember, most is teli az istállója — másnap megnéztem — fejős tehénnel, üszővel, a baromfiól előnevelt csirkével, a disznóól sertéssel. „Jószágot természetesen mi is tartunk, anyakoca, malacok, baromfi, csak a fizetésből nehéz volna mindent összehozni” — szögezi le fiatal vendéglátónk, kezét körbelendítve.
— Tartsunk vagyonleltárt — javasolom, s a konyha szagelszívó berendezését mustrálgatom.
— Mit?
— Vagyonleltárt. Próbáljuk felbecsülni, tizenöt éves házasok-ként mire jutottak.
— Nahát, erre soha nem gondoltam — mondja kíváncsian és érdeklődve a fiatalasszony.
A vagyonleltárt várakozásteljes izgalom közepette a nappaliban tartjuk, a szakmát, a végzettséget forintértékben meghatározhatatlannak minősítjük, a családi házat (háromszoba-összkomfort) az autót, a berendezést, a felszerelést, a bútort, a jószág-állományt inkább le. mint felértékelve összesen egymillió forintra taksáljuk. Nincs összeadás! hiba? Nincs. Ez itteni forgalmi áron számolva körülbelül egymillió forint. A fiatalasszony elneveti magát, férje meg elégedetten szemlélődik, egyikőjük se hitte, hogy ilyen érték van a tulajdonukban.
Másnap délelőtt legelőször annak néztem utána, Kurucsai Lászlóék vagyoni helyzete mennyire általános az ezerkétszáz lelkes Újpetrén. Általános. A kitelepítés után még évekig nincstelen községben a családok nyolcvan százalékának anyagi helyzete — százötven-kétszázezer forint ide vagy oda — megegyezik Kurucsaiékéval. Néhány család minden bizonnyal anyagilag jobban áll, néhány viszont alkoholizmus, betegség, öregség, elégtelen életvezetés folytán nincstelen, azt lehet mondani, szegény, teljesen vagyontalan.
„Én szerencsés helyzetben voltam, szüleim már legénykoromban lehetővé tették, hogy saját zsebre dolgozzak, disznókat hizlaljak, a bevétel az enyém lett, úgyhogy harmincezer forint indulótőkével nősültem. Ehhez jött a szülői segítség. Munka, összefogás, és most ott tartunk, hogy az öcsém és a bátyám anyagilag úgy áll, ahogy én állok” — mondja Kurucsai László.
Újpetrén törvény, hogy a szülő a gyermek kezébe szakmát, és indulótőkét adjon. Mindenki megkapja?

A nincstelenek kivételével mindenki. Idős szülők szájából mintha összebeszéltek volna, semmi mást nem hallottam, csak azt: ..Mi azért dolgoztunk, azért spórolunk, hogy a gyerekeknek könnyebb legyen”. Hoffman Imre téeszbrigádvezető, aztán most éppen ezekben a hetekben Földi Dezső Márta lánya sokat tudna arról beszélni, hogy mit jelent számukra a szinte parttalan szülői támogatás.

A község vagyoni helyzete érdekel. Vas Henrik tanácselnök megfontoltan és alig hallhatóan — füleimet kell hegyeznem — erre így felel: „Talán kicsit kifordítanám a kérdést. Az újpetreiek az átlagosnál lényegesen törekvőbb emberek és ide eredeztethető vissza, hogy amilyen a családok vagyoni helyzete, ugyanolyan Újpetre vagyoni helyzete. Ráadásul az itteniek igényesek, modern szemléletű, korszerűen gondolkodó, szépre-jóra egyaránt fogékony emberek, szeretik a kényelmet. Ez mind nagy hajtóerő. 1977-ben elkészült a törpevízmű, családonként tizenötezer forintos hozzájárulással. Azóta valamennyi lakóházba bevezettük a vizet és a régi épületekben is megcsinálták a fürdőszobát. Hűtőláda, színes tévé, gépkocsi, ki tudja mennyi van. Sok. Az ilyesmit már rég nem tartjuk számon.”

Újpetre! Egy kedves, barátságos községgel ezen a tavaszon ismét gazdagabb lettem. Ritka szép téesz-központjában csak néztem: téesz-központokban már sok mindent láttam, úszómedencét még nem. Az újpetreiek a magukét 39 fokos termálvízzel valamikor még a hetvenes években építették. Megmondhatom: nagy volt bennem a kísértés, hogy megálljunk jóval előtte, Kozármislenyben. Mégse tettük. Azért nem, mert Kozármisleny a „felső szomszéd” már nem igazi község, Újpetre viszont földműves, állattenyésztő, mező¬gazdasági munkás népességével még az. Valódi, de mai.

SzP

Képes Újság 1983.04.02