Bizony ez nem is kihalófélben levő szakma, hanem valójában már majdnem kihalt, hiszen tízen sem vagyunk az országban, akik ezt csináljuk... — állítja Gulyás Béla egri gyertyaöntő. És gyorsan hozzáteszi: ő is csak „mellékállásban” készíti a gyertyákat, 1973 óta. Műszerész a végzettsége, szellemi munkát igényel a beosztása, a ˝fő állása”; és ezt egészíti ki a gyertyaöntés fizikai munkájával.
Délután három óra előtt hazaér, akkor megebédel, átöltözik és máris siet a műhelybe: a sokat szolgált öreg mártó- és öntőszerkezetei közé. Aztán estig pepecseget a gyertyákkal — mert azok bizony, igen lassan készülnek. És így megy ez nap mint nap; szeptembertől április végéig. Aztán, amikor már a műhelybe erősen besüt a nap, fölmelegszik az idő: leáll a gyertyaöntéssel, mert a műhelyben nem tud hűteni, s a melegben már nehezen keményedik szabályos rúddá a gyertyák masszája.
Viaszból, vagy állati faggyúból készült gyertyát már a rómaiak is használtak, majd kétezer éve. A középkorban fonott kanócból készült béllel formákba öntött viaszgyertyát égettek a fejedelmi udvarokban. A gyertya használata, mint a legfontosabb világító eszközé — fokozatosan terjedt. Egészen addig, amíg korszerűbb anyagok: a petróleum-, majd a gázvilágítás, végül pedig a villanyvilágítás századunk elejére kiszorította. De mostanában, ezekben az években „visszatért”, leginkább a színes, szépen formált, faragott díszgyertyák képében. A múltat idéző, sok területen eluralkodó nosztalgia-hullám hátán tűntek elő a gyertyák; olyannyira, hogy ismét reneszánszukat élik. Az égő viaszrúd vibráló lángja olyan sajátos, megkapó hangulatot kelt, mely mással nem pótolható. Kevés ember akad, aki nem kedveli. Nagy a gyertya kereslete, állandó hiány van belőle, hiszen Magyarországon csupán egyetlen gyárban: Nyírbátorban készül.

Gulyás Béla jó erőben levő negyvenes férfi. Lényegében véletlenül lett gyertyaöntő. A felesége nagybátyjának ez volt a szakmája — így keltette föl az ő érdeklődését. Még a nagybácsi mellett elsajátította a gyertyakészítés fortélyait, s az idős mester halála után átvette a régi szerszámokat. Az 1846-ból való, fából készített -mártó-, illetve öntőszerkezeteken — a középkor óta változatlan technológiával — most már ő csinálja a gyertyákat. Sokan valószínűleg el sem tudják képzelni, hogyan? Gulyás Béla röviden így mondta el:

— A kanócokat, a gyertyák „belét”, mely egyszerű pamutfonal, több tucatszor kell a meleg viasz és parafin keverékébe mártani, majd a félkész gyertyákra öntözöm az alapanyagot, míg azok egyenletesen vastagodva el nem érik a megfelelő súlyukat. A minőség szempontjából legfontosabb a kézzel öntés, pontosabban öntögetés, hogy a kanócra körkörösen rakódjon fel az anyag. Ügy hízik szép lassan a gyertya, mint a fákon az évgyűrűk.

— Sokféle méretű, színű és formájú gyertyát készítek: karácsonyfára, tortára, oltárra, ünnepi asztalra, temetőbe ... Sok kérést azonban vissza kell utasítanom, mert nem bírom kapacitással egymagam. Sokan jönnek ide érdeklődők; nézni, hogyan csinálom. Voltak, akik kérték: tanítsam meg őket, de erre egyelőre nincs lehetőségem. Talán majd akkor, ha csak ezt fogom csinálni... Mert ez a távolabbi tervem.

— A legnagyobb gyertya, amit eddig csináltam, egy méter húsz centi volt, nyolc és fél kilogrammos. Hogy meddig éghetett? Hát, azt tudom, az egyméteres gyertyám egyfolytában több mint két napig éghet.

Gulyás Béla havonta mintegy nyolcvan kilogramm gyertyát szokott önteni.

E. É.

Képes Újság 1981