Többnyire mi, nők felelünk a  családi költségvetésért.
Hogy miért éppen ránk hárulnak a pénzügyek, nem szoktuk firtatni,így alakult.
Van azonban egy másik kasszánk, nevezetesen az Országos Takarékpénztár. És itt már milliók, milliárdok forognak. Szintén jobbára női kézen.

Könnyű munka?A bank és pénzügyi szakmát Nyugaton férfiak uralják. Hajdan nálunk is így volt. Ma az OTP 10 500 alkalmazottjának mintegy 90 százaléka nő.
Kérdezzük meg tőlük: miért alakult ez így?
— A „fickók” nem szeretnek ennyit dolgozni.
— Ezen sosem gondolkoztam.
— Kulturált munka.
— Mégis más, mint a harisnyaüzletben...
— Tudok gépelni, beszélek egy kicsit németül. Itt mindkettőt tudom használni.
— Híres emberek is megfordulnak nálunk. Filmesek, írók, zenészek.
— Most mondjam azt, hogy változatos, érdekes munka? Úgyis kérdezi, hol itt a változatosság.
A másik szemszögből: Precízek, lelkiismeretesek, harminc év tapasztalata mondatja velem.
— Kellemesen tudnak csevegni. Türelmesek. És ami nem utolsó szempont: csinosak.
— Mert könnyű munka.

Újak és „veteránok"

Hétfő reggel Csepelen. A zsúfoltságot, az előtérben várakozó klienseket nézve, nem biztos, hogy jókor jöttem.
Stanisewszki Teréz osztályvezető, a hitelügyek szakértője. Szókimondó, energikus.
Menjünk hátrébb, ott akad nyugalmasabb hely.
Az írógépkattogás végigkísér a hosszú irodán. Átmegyünk az udvaron is, végében a teakonyha, a tárgyaló.
— így nézünk ki. Ilyen toldozottan. Kinőttünk mindent, de az új fiók lassan készül. Ez a nap egyébként a legnehezebb, ötszáz-hatszáz ember ügyét intézzük ilyenkor.
Pénzt vesznek fel, építkezéssel kapcsolatban kérnek felvilágosítást.
És ekkora zajban koncentrálni! Mondjuk hat-hét órában még elmegy, csakhogy jóval hosszabb a munkaidő. Lazítani nem lehet, 25 perc az ebéd, nem érünk rá kávézgatni. Ma például hatig vagyunk nyitva, utána még kasszát csinálunk, egyeztetünk, fél hét, mire hazaindulunk. Estére mindenki hullafáradt.
Mondja, melyik férj tűri ezt. Nem csoda, ha itt hagyják a céget.
— Mennyien?
— A létszám harminc-negyven százaléka bizony rendszeresen cserélődik. És ebbe bele lehet őszülni. Velük megy a rengeteg energia, amit beléjük fektettünk. Mert körülbelül háromnegyed év, amíg megtanulják a szakmát.
— És aki marad?
— Az olyan „veterán” mint én.

Vagy azért, mert közel lakik, aztán a kerületben másutt sincsenek kényelmesebb munkalehetőségek. De a fiatal lányok... Nem tetszik nekik.
Egyikük éppen most készül el innen.
Azt mondja: élni akar. Mit feleljek erre? Van. aki nem szereti, ha követelnek tőle. És mi azért követelünk.
Sorolja a tanfolyamokat, amelyeket el kell végezni a munkához és ahhoz is, ha valaki előbbre szeretne jutni.
— Azt mondta: követelnek. És mit tudnak nyújtani?
— Ha eljut valaki a középszintig, már nem olyan rossz a fizetése.
— Mennyivel lehet innen nyugdíjba menni?
— 4500—5000 forinttal. Én azért bizakodom. Ha elkészül az új fiók, és nyugodtabb, kellemesebb környezetben leszünk, javul a hangulat.
Mert nem rossz munka ez. Nem is hinnék, mi minden van a számok mögött...
— Például?
— Az, hogyan élnek itt az emberek.
— És mi jellemzi mostanság Csepelt?
— Elsősorban az építkezések. A fiatalok mindent egyszerre szeretnének. Bútort, színes tévét. Erejükön felül is. Sokszor úgy kell lebeszélni őket, ne adósodjanak el annyira.
Közbejöhet egy betegség és kész így is külön kell foglalkozni a letiltássokkal. Persze az emberek többsége igyekszik beosztással élni. Rendesen törlesztenek. Mi azt is meg- érezzük, hogyan boldogulnak a gyárban. A nyereséget, jutalmat általában takarékba teszik. Ez tavaly bizony elmaradt. A kerületiek életnívója? Az egyik véglet a 2—300 ezres betét, a másik — és ebből van több — a 2—3000 forintos. Az idősebbek takarékosabbak, a fiatalok inkább viszik, amit lehet.
(A KSH jelentése szerint 1982-ben 75 550 lakás épült fel az országban, ebből az OTP közreműködésével 72 900 lakás építése fejeződött be.)

Mindenki bankja

Az óbudai új fiók vezetője — Gáti Józsefné — úgy látja, szinte minden egyes kerületi családdal kapcsolatba kerülnek.
S ha ez így van, nem kis dolog, hiszen a békásmegyeri lakóteleppel a lakosság 120 ezerre duzzadt.
— Tud mutatni olyan embert, aki legalább egyszer nem vett fel személyi kölcsönt? Minden másodiknak van betétkönyve. Sőt, már az iskolás korúak is szépen takarékoskodnak.
A napokban nyitottak. (És rögtön fizettek egy öttalálatost.)
— Tetszik itt magának? Mert nekünk nagyon. Eddig elég rossz körülmények között voltunk. Az itteniek — harmincan — húsz éve, vagy még régebben dolgoznak a szakmában.
Csak szerethetik. Különben nem hinném, hogy zárás után és hétvégén vállalták volna a költözéssel járó cipekedést. Pedig nálunk amúgy sincs megállás. Itt aztán maximális a hatékonyság, ezt nyugodtan mondhatom magának.— Mi tartja itt az embereket?
— Azt hiszem, a jó közösség. Nincs veszekedés. És amit lehet, igyekszünk kiügyeskedni. A múlt évben többször osztottunk jutalmat. Ezer forintnál kevesebb nem volt. Én is segítek, ha bekopognak hozzám. Óvodai, bölcsődei elhelyezésért, iskolai ügyekben, kórház, gyógyszer miatt...— És mit tud tenni?
— Veszem a telefont...
— ... és mire hivatkozik ilyenkor?
— Ismernek minket a pártban, tanácsnál, vállalatoknál. Nem kell nagyon magyarázkodnom.
(A lakossági betétek összege a múlt év végén elérte a 175.7 milliárd forintot. Ennek 60 százalékát az OTP-nél helyezték el. A lakossági hitelállomány tavaly meghaladta a 133,4 milliárdot. Az OTP és a takarékszövetkezetek tavaly 36,2 milliárd forint hitelt nyújtottak.)
— Van-e presztízse ennek a szakmának?
— Szerintem nincs.
— Valamennyi azért van. Persze nem úgy, mint régen.
— Azt hiszem, nincs rossz hírünk.

Mozgástér

— A közgazdasági egyetem után egy kirendeltséghez kerültem. Két és fél évig voltam gyakornok. Végigjártam a lépcsőket: előadó, főelőadó, csoportvezető, osztályvezető. És most itt vagyok. Nem ártottak ezek az állomások. (Mikolay Jánosné, a budapesti hálózat igazgatója.)
— Lehet-e előbbre jutni? Tanulással és türelemmel. Ha valaki kibírja, míg előre léphet. Én már kibírtam. (Fiatal férfi, főelőadó.)
— Várjon. Mindjárt megnézem. Úgy olvasom itt, hogy Budapesten a vezetők 88 százaléka nő. Igaz, a férfiak inkább „fenn” vannak. De ez mindenhol így van. (Szakszervezeti bizalmi.)
— Első perctől kezdve szerettem. Mindig láttam egy kis célt. Én elégedett vagyok. (Fiókvezető, Budafok.)
— Gépíró voltam, levelezőn végeztem a Számviteli Főiskolát. 28 évesen kineveztek főnökhelyettesnek. Nagy dolog volt. Fiatal is, nő is valaki. De sokat kellett letenni az asztalra, míg elismertek... (Fiókvezető, Óbuda.)
— Utáltam számolni és mégis itt-ragadtam. Látja, ez a sors. Elvégeztem jó néhány tanfolyamot, előfordul, hogy hazaviszek munkát. Nem szól rám senki, egyedül lakom. (Negyvenes nő, osztályvezető.)

Kényes kérdések

— Beosztóbbak otthon, akik itt dolgoznak?
— Feltétlenül.
— Nincs mit elpazarolni.
— Mielőtt idejöttem, jobban szerettem öltözködni.
— És most nem szeretne?
— Nem lehet.
— Éppen most beszéltük, hogy a férjeink könnyelműek. Nekünk muszáj otthon is fogni a pénzt.
— Mi a legfárasztóbb?
— A zaj. — Az egésznapi beszéd. — A gépelés. — Néha a kliensek. — A koncentrálás. — Nem lehet azt így elmondani. — Az egész.
— A legnyomasztóbb?
— Az anyagi felelősség.
— És ha tévednek?
— Van egy bizonyos biztonsági tartalék. Ha fedezi a hiányt, nincs nagy baj. Ha nem, akkor sajnos fizetni kell.
— Gyakori a tévedés?
— A pénztárok számához és a forgalomhoz képest nem.
— És ha mégis... Emlékszik ilyen esetre?
— Kapásból egy 100 ezres túlfizetésre. Csak egy nullával nézett el többet. Szegény.
Törleszthette évekig.
— Százezrek, sőt milliók mennek át a kezükön. Nem idegesítő ez, ha például „sokadika” van?
— Tudja mi ez nekem? Sajtpapír. Nem tud érdekelni.
— Ha valaki azt mondja- „fél a pénztől”; nem szabad ideültetni. Izgul, lámpalázas, elszámolja magát.
— Erről jut eszembe. Kilószámra itt a bankjegyek. Maguk nem félnek?
— Volt az a bizonyos bűntény. Akkor bizony pánik volt.
— Ezt talán egy kisebb helyen kellene kérdeznie.
Megkérdeztem. Kőbányán.— Ha korán sötétedik, néha elfogja az embert valami furcsa érzés. De nem szabad ilyesmire gondolni. Szerencsére a környék lakói ismernek, számontartanak minket..

Varga Albert Lászlóné pénztáros 13 éve van a szakmában. Ha elé tesznek egy halom aprót vagy ötszázast, szemre megmondja, mennyi.
Békásmegyeren kaptak lakást, de ő hűséges a kerülethez. Naponta két és fél, három órát utazik.
— Megéri ez a fáradság?
— Úgy érzem, igen.

Feszültségek

Levél X óvoda vezetőjének, a XXI. kerületbe:
... Igazoljuk, hogy nevezett édesanya dolgozónk. Munkaideje hétfői napokon délután hat óráig tart. A többi napon öt órakor végez, így gyermekéért csak ezután tud menni. Megértésüket kérjük.”
De a papírok nem oldanak meg semmit. Az óvónők, dadusok is sietnének haza. Az „ótépés” gyerek mindig vagy az ajtóban toporog, sír és nyeli a megjegyzéseket, vagy van még egy „megoldás”: az anyuka új munkahely után néz.
A cégnek sajnos nincsenek gyermekintézményei, a kerületi óvodát pedig nem éppen toleránsak. A nyári szünetek szintén nagy gondot okoznak, sokan — éppen a turistaszezon alatt — kénytelenek fizetés nélküli szabadságot kivenni, vagy szintén kilépni.
A szombati ügyeletes nem szívesen vállalják. (Tapasztalataik szerint nem is igényli a lakosság.)
A munkakörülmények sok helyütt nem tartottak lépést a megnövekedett ügyfélforgalommal, a munkával.
Ahol nincs a közelben gyár vagy iroda, ahova be lehet fizetni, ott megoldatlan az étkezés, mert az éttermek drágák.
 
Csalogató

A Deák téri fiók pénztárainál tavaly több, mint kétmillióan fordultak meg. Devizaügyeiket itt 140 ezren intézték.
Nagy Krisztina csinos, mosolygós lány. Húszéves, másfél éve került ide.
—Véletlen volt az egész. Megtetszett.
— Más elképzelése nem volt?
— Dehogynem. De nem volt türelmem tanulni.
— Mit szólnak az ismerősei, amikor megmondja, mivel foglalkozik?
— „Aha, szóval valutával” — mondják — és felcsillan a szemük. Hümmögnek, hogy az biztosan jó. De fogalmuk sincs az egészről.
— Mi volt a legfurcsább, amikor dolgozni kezdett?
— A kötöttség. És estére nagyon elfáradtam.
— Mennyi a fizetése?
— 2500 forinttal kezdtem. Most 2950. Ebből kétezret hazaadok. 400 az ebéd, a szakszervezet. A többi zsebpénz...
— A fiatalok általában megtartják a fizetésüket. Sőt, még kémek a szülőktől. Szigorúan fogják otthon?
— Megtehetnék, hogy kényeztessenek. Egyedüli gyerek vagyok. De nekem nincs ellenemre a takarékosság.
— Elégedett?
— Hát néha elfog a méreg, amikor cukkolják az embert, hogy most munkaidőben ezt, vagy azt intéztem el, fodrásznál voltam, vásároltam. Itt ilyesmit nem lehet De talán nem is baj, legalább hamarabb telik a nap.
— Itt van a belvárosban, jobbnál- jobb butikok közelében. Ez sem izgatja?
— Hát én is megvadultam a múltkor. Két betétkönyvem van. Az egyikbe utazásra gyűjtöttem. Aztán bevásároltam belőle. Csupa piros cuccot. Most egy darabig nyugton leszek.
— Azt mondta, a tanuláshoz nem volt türelme. És ehhez a munkához?
— Ez más. Nagyon szeretem.
Nem mondom, hogy Krisztina ügyszeretetét és optimizmusát mindenki osztja. De azért a többség ilyen. S ez csöppet sem mellékes.

Kormos Valéria

Nők Lapja  1983 március