Karácsony este volt. Nagy pelyhekben hullt a hó. Az ablakon át kivilágítottak az utcára a karácsonyfák fényei. Futva érkeztem a lakásukhoz, mint aki menekül a tél elől. Fehér hóemberként léptem a szobájukba és megálltam vele szembe tehetetlenül. Észrevette a zavaromat.
— Tegye le a kabátját kislány — mondta. — Tegye le hamar ... hamar.
Zavaromba, a kabátomat egy székre tettem.
— Vedd el fiam a kislány kabátját — szólt a feleségének, aki érkezésemre jött ki a másik szobából.
Fogta a kabátomat, kivitte az előszobába és felakasztotta a fogasra. Én csak álltam továbbra is zavartan, rá-rá pillantva a tolókocsiban ülő férfira.
— Üljön le kedves és mondja: mit inna? Van sör is, bor is.
— Bort. Igen, ha van vörös bor, az talán jó lenne.
A fenyőfa gazdagon díszítve állt a faragott szekrények mellett. A barátnőm lekapcsolta a villanyt, csak a gyertyák lobogásából hajolt ránk csendben a fény.
— Finom ez a vörös bor. Ezt szeretem — törte meg a csendet.
— Örülök, hogy ízlik.
— Csodálatos idő van odakint.
— Igen. A hó megszépíti a karácsonyt.
— Esik, Csak úgy szakad.
— Elég lenne belőle kevesebb is.
— Majd segítek ellapátolni, jó?
Legyintett. Rájöttem, hogy rosszat szóltam. Neki nem lehet „segíteni”. A tolókocsiból nem lehet havat lapátolni. Gyorsan fordítottam a szón. Ittunk, és jelentéktelen dolgokról beszélgettünk. Mégsem felejtem el soha azt a karácsonyt.
Sallai Zoltán hivatásos táncos volt. Megfordult az ország valamennyi nagy színpadán.
Végigtáncolta Európát. Táncolt, Párizsban, Rómában, Madridban, Londonban, övé volt az egész világ. Siker, dicsőség volt az élete.
És egyszer... Egyszer minden végétért!
Amikor azután a borzalmas műtét után felébredt a kórházi ágyon, még akkor sem akarta elhinni ami vele történt. Megtapogatta a takaró alatt a testét — nem voltak lábai.
Velőtrázó ordítás tört ki a torkán.
— Nem! Nem igaz!...
Aztán eszméletlenül zuhant vissza a párnára. Úgy érezte valami megszakadt benne, ott belül, mélyen és vérzik a lelke.
Borzasztó volt!
Kegyetlenül megfizetett a sikerekért, a boldog percekért. Minden percért, minden pillanatért százszorosán megfizetett. A lába volt a mindene, az élete, a kenyere és azt vesztette el ami a legdrágább, legfontosabb egy táncosnak.
Hónapokig nem szólt senkihez, csak nézett mozdulatlanul maga elé. Monoton egyhangúságban teltek körülötte a napok. Megkövesedett benne minden. Gyűlölte az ünnepeket. Nem kellett neki az ajándék. Nem ízlett neki az étel. Csak a cigarettát szívta keserűen. Nem akart többé embereket látni. Még a postásra is haragudott, aki naponta hozta az újságot.
Az idő lassan begyógyította a csonka végtagok sebeit. De a lélek mélyén örökre ott maradt a megcsonkított élet fájdalma.
A tavasz, a jó idő kicsalogatta a teraszra, ahol a rózsalugas eltakarta a kíváncsiskodó szemek elöl. Ült a székében, mozdulatlanul. A haja hófehér lett. Dús szakálla beborította egész arcát; csak a szemei világítottak hideg fénnyel a homloka alatt. Órákig nézte mozdulatlanul a zöld pázsitot, a ház előtt álló örökzöld fenyőket és a napon sütkérező cicót.
Cicó — a nagy fekete macska — volt az egyetlen lény akihez volt meleg szava. Cicó ugyanaz életéből, sorsából semmit sem értett, de megérezte, hogy a gazdájának szüksége van rá. Ha meghallotta a hangját, puhán az ölébe huppant és egész testével hozzásimult.
A barátai, ismerősei, művésztársai lassan törölték emlékezetükből a tolószékhez kötött embert. Magára maradt mint egy elfelejtett Krisztus-kereszt a falu végén, amihez már senki sem jár imádkozni.
A tavaszt követte a nyár, a nyarat az ősz és a tél. Cicó és a gazda beszorultak a házba. Ilyenkor a reggelek azzal kezdődtek, hogy be kellett gyújtani a cserépkályhába. Sokáig piszkálta, szidta a kályhát. De amikor a tűz már égett, a meleg mindig megnyugtatta. A langyosság átjárta testét, lelkét.
Olvasott naphosszat és várta a munkából hazatérő feleségét. Szerette az asszonyt aki sokkal fiatalabb volt nála. Az asszony is szerette őt. De az idő, a nyomorúság, a betegség lassan megtörte mindkettőjüket. Ő egyre indulatosabb lett. Ki-ki robbantak belőle a rejtett gorombaságok. A félelem, a féltés, a belső mardosás lassan felőrölte a szívét.
Gyűltek, gyűltek az elviselhetetlen évek — a tavaszok, nyarak, telek — míg elérkezett 1983 karácsonya.
Késő éjszaka búcsúztam el tőlük. Az arcára csókot adtam, balról is, jobbról is. Sokáig fogta, szorította a kezemet.
— Isten veled kislány — mondta.
És többé nem találkoztunk. A szíve nem bírta tovább a csonka életet. Amikor ismét náluk jártam már csak Cicó feküdt lustán, elnyúlva a karosszékben. Odakint közeledett a karácsony — 1984 karácsonya — emberek jöttek-mentek az utcán, párás leheletük hideg csókokat lehelt a zúzmarás téli csendre.

Képes Újság 1984.12.22.