„Domboldalon áll egy magas nyárfa
nyárfa alatt édesanyám háza.
Édesanyám fehér fejkendőben
cipót dagaszt fűzfa tekenőben.”

Így szól a közismert dalocska, melynek keletkezéséről mindössze annyit tudunk, hogy Gyöngy Pál szerzeménye, és ez volt a harmincas években készült Légy jó mindhalálig című film kísérőzenéje. A nótát olykor-olykor jómagam is szívesen dúdolgatom, mert népies hangulatú mondanivalója a szülőföldet, anyámat, s az anyám sütötte kenyeret juttatja eszembe. Ám én most — az érzelmi okokon túl — azért tettem e dalocskát mondandóm elejére, hogy a fűzfából, illetve a nyárfából csinált teknőről és készítőiről, a teknővájókról beszélhessek egy kicsit.
A régi falu otthonaiban a teknő igen becses jószágnak számított. Általában lakodalmi ajándékként került az ifjú pár háztartásába. Kenyérsütéskor a házban tartották, lehetőleg az ágy végénél, közel a kemencéhez, s amíg az élettelen liszt kenyérré formálható tésztává nem mozdult, egy piros szegélyű, patyolatfehér sütőabrosszal volt letakarva. Más, közönséges napokon pedig gondosan elmosva és szárazra törülve rendszerint a kamra falán lógott egy szegen. Költözéskor a legféltettebb háztartási eszközökkel együtt óvták, vigyázták, nehogy ütődés érje, elhasadjon, vagy más baja essék. Az ilyen háznál aztán a teknő hosszú munkáséveket élt meg, együtt kopott el, s öregedett meg gazdáival, míg végül már maga is szinte megviselt, emberarcú tárggyá változott.
A teknő - mint az egyik legősibb használati eszköz — sokfelé immár a múzeumok lakója, a közönségnek mutogatják, és tanulmányozásra érdemesített tárgya a tudós néprajzkutatóknak.
De vajon jogos-e modern korunkban a teknőről, mint múzeumi tárgyról beszélni? Semmiképpen sem! A teknő, megváltozott szerepkörrel bár, de még ma is jelenlevő, hétköznapi használati eszköze a falusi háztartásoknak. A formájából sem veszített, ugyanolyan, mint — mondjuk — ötven, vagy száz éve: hasas és domború, akár egy elégedett, jó étvágyú asszony Pedig kenyeret már csak nagyon elvétve dagasztanak benne. Ám annál nagyobb szerepe van disznóvágások idején, amikor a hurkának, kolbásznak való belek mosására, tisztítására használják, végül pedig a szalonnát sózzák, érlelik meg benne.

Az ám, de hol, s kitől veszi ma a teknőt az, akinek éppen teknőre van szüksége? Vidéki kirakodó vásárokon néha még látni teknőárusokat. De ezekről többnyire kiderül, hogy csak kereskedők, akik a mesterektől, vagyis a még létező teknővájóktól vett áruk közvetítői. Legutóbb a kunszentmiklósi vásáron találkoztam ilyen teknőárusokkal, s amikor a teknőcsinálók kiléte iránt érdeklődtem, csak vállat vontak, és szótlanul, szinte mogorván ültek portékáikon, mintha bizony valamiféle hadititkot akartam volna kicsikarni tőlük. Akkor még nem sejtettem, hogy zárkózottságuk oka anyagi természetű: a felvásárlási és az eladási ár közötti különbség ugyanis tabunak számít. De mivel nemcsak kereskedői összetartás, hanem kereskedői irigység is létezik, az egyik a másikról, a másik pedig az egyikről elárulta, hogy ki hol szerzi be az árut. Így jegyeztem be noteszomba a Heves megyei Poroszló község nevét, ahol — a fáma szerint — még vannak teknővájók. 
A teknővájást a köztudat elsősorban a cigánymesterségek között tartja számon, s nem alaptalanul. Azt viszont már kevesebben tudják, hogy Magyarországon csak egyetlen olyan cigánycsoport van, amelyik famunkából él: a teknővájó (balajári) vagy kanalas cigányok az ország délnyugati és északkeleti vidékén, főleg Szabolcs-Szatmár megyében. Ezek az úgynevezett beás cigányok a magyaron kívül románul beszélnek, cigányul egyáltalán nem tudnak. Fő foglalkozásukról teknővájó (cigányul balajári, románul linguári) cigányoknak nevezik őket, s munkaszeretetükről és becsületességükről közismertek.

Poroszlón, a Cserő utca és környéke néhány évtizede még az itt letelepedett teknővájók fejszecsapásaitól volt hangos. A tanácsházán egy külön lajstromot mutattak azokról a családokról, amelyek — tudomásuk szerint — még teknőcsinálásból élnek: Borsos József, Fávor György, Oláh Illés, Roska Lajos, Nyerges János és Nyerlucz György. Amikor kimentem a helyszínre, és belefüleltem az utca csendjébe, csak egyetlen udvaron csattogott a fejsze: Nyerlucz Györgynél. „Hát a többi mit csinál?”

Az ötvenen túli, szikár, inas kezű férfi csak legyintett: „Jóformán már csak én csinálok teknőt. Meg néha az öreg Roska. Régebben az egész környék teknővájással foglalkozott. Később a Hevesi Háziipari Szövetkezet
beszervezett néhányunkat; nyárfa székeket faragtunk nekik; három- és négylábúakat; támlával és támla nélkül. De most már annak is vége. Nem tudtak hozzá anyagot adni, mi pedig nem tudtunk szerezni. Az öregek kapják a nyugdíjat, a fiatalabbak pedig más foglalkozás után néztek: vásározó iparosok, kereskedők lettek.

Nyerges János még nem lett hűtlen a famunkához, de már nem teknőt, hanem bútort farag, népművész lett belőle.”
E tömör helyzetkép után megkérdeztem tőle: „Miért nem követte a többiek példáját?”

„Mert én mindig ezt csináltam — felelte. — Mint az őseim: az apám, meg a nagyapám. Jó szakma volt ez mindig. Meg lehetett belőle élni. Most már, amióta a házaknál megszűnt a kenyérsütés, leginkább csak télen van keletje a teknőnek, akkor, amikor a disznóvágás szezonja kezdődik. A fát a téesztől, vagy az erdőgazdaságtól vesszük. Ezer forint köbmétere, plusz a szállítás. Egy teknő egy napig készül. Ha egy fuvarra való kész, jön érte a kereskedő, 3—400 forintot ad darabjáért, ő meg a vásárban a dupláját kéri érte.”

Roska Lajos, az öreg szomszéd a kerítés tövében bólogatott: „Úgy van ... Minden úgy van, ahogyan mondod ...” ő már nyugdíjas, de azért néha még előveszi a fejszét, bárdot, kapocskát, vonókést, s tempós mozdulatokkal kifarag egy teknőt, ami két-három napig is eltart. Régebben a felesége is besegített neki, de ő most már leginkább csak kanalakat, meg tányérokat készít. „Nem idevalósiak vagyunk mi — mondta —, a Nyírségből jöttünk, de oda is vándoroltunk Románia felől. Vándorteknősöknek mondtak bennünket. Kocsink, lovunk volt. Ahol egy szép nagy erdőt láttunk, ott letáboroztunk. Szabad emberek voltunk. De azért ezt a mostani életünket nem cserélnénk fel a régivel, mert sokat áztunk-fáztunk a szabad ég alatt.” A gyerekeik már mind idevalósiak. De egyik sem ért a teknővájáshoz.

A fiuk iparosok: sofőrök, vállalati munkások. A lányuk a téesz melléküzemágában dolgozik, a vejük meg szobafestő.
Az öregasszony beszalad a házba, ahonnét egy halom fekete-fehér és színes fényképpel tér vissza: „íme, itt a család: gyerekek, vők, menyek, unokák .. .”
„Tudja-e hány teknőt vájt ki életében?”
„Hű! — vakargatta meg fehér üstökét az öreg Roska. — Eddig még nem számoltam össze. De az biztos, hogy be lehetne velük borítani a poroszlói vásárteret...”

Ari Kálmán

Százoldalas Szabad Föld, 1984 (1-2. szám)